A szentek ünnepnapja szinte minden esetben haláluk – vagyis égi születésük – napja. Szent István király esetében azonban ez nem pontosan így történt. Hartvig püspök, első királyunk egykori történetírójának legendájából ugyanis pontosan ismert, hogy a halálos ágyán Magyarországot Szűz Máriának felajánló király 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hunyt el.

Ez a dátum lebegett Szent László királyunk szeme előtt is, amikor 1083-ban VII. Gergely pápánál kezdeményezte István király – s vele együtt fia, Imre herceg és a mártírhalált halt Gellért püspök – szentté avatását, s melyre a katolikus egyház fejétől engedélyt is kapott. A kor szokásai szerint a szentté váló egykori halandó sírját ilyenkor megbontották, hamvait és maradványait pedig oltárra emelték. István király sírját augusztus 15-én kísérelték meg felnyitni – sikertelenül.

A koporsót terhelő követ napokon keresztül nem tudták elmozdítani erőnek erejével sem az eseményre, és az ezzel párhuzamosan hagyományosan megrendezett, ún. törvénylátó napokra sereglett népek. Egy apáca látomása útján kaptak égi segítséget: az uralkodó fogságban sínylődő unokatestvére, Salamon szabadon bocsátása volt a záloga a kő elmozdításának. Szent László király rendelkezett, majd a háromnapos böjtöt követően már könnyen emelték le a sírhelyre nehezedő súlyt a hamvak fölül.

Így történt, hogy István maradványait 1083. augusztus 20-án emelték oltárra, a király szentté avatását pedig Szent László a törvénylátó napok új dátumának is megtette. Évszázadokkal később az egyházi ünnepek közé is bekerült a nap. Szent István korokon át kitartó kultusza a két világháború között, majd a rendszerváltást követően újra reneszánszát élte, és éli azóta is. István király szentté avatásának dátumát, még ha halálának évfordulóját követő ötödik napon is, milliók ünneplik, közel ezer év távlatából is.